A magányosság egy érzés, sok esetben kellemetlen, míg az egyedüllét általában átmeneti fizikai állapot, amikor az ember nincs körülvéve más emberekkel.

A nők, talán a kommunikációs készségük és a kommunikációra való hajlamuk, szükségük miatt, szenvednek az egyedülléttől. A hosszan tartó egyedüllét a nőknél gyakran vezet magányossághoz, depresszióhoz és ez által lelki és testi betegségekhez. De nem csak a nőkre van káros hatással a hosszú távú izoláció. Gondoljunk csak a magánzárkára, amely társadalmunk által a kiszabható legsúlyosabb büntetés, vagy Robinsonra, aki kitalálta magának Pénteket, hogy legyen kihez beszélnie. Mi emberek társas lények vagyunk.

Szerintem az, hogy ki mennyire tűri az egyedüllétet, rendszerint veleszületett adottság és szocializáció kérdése. A nagy családban nevelkedett emberek általában nagy családra vágynak. Az egykék gyakran csak egy gyermeket vállalnak.

Ismerőseim között bőven vannak olyanok, akik úgy érzik magukat undefinedegyensúlyban, ha a napjuk nagy részét egyedül, valamiféle magányos elfoglaltsággal töltik, és olyanok is, akik el sem tudják képzelni, hogy ne emberek között töltsék egész napjukat. Vannak olyanok, akik nem tudnak egyedül elaludni, és olyanok is, akik csak külön szobában, egyedül tudnak. E tekintetben az emberek sokfélék és szokásaik, reakciójuk különböző. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy minden ember valamilyen mértékben szociális lény -- ezért azokat, akik teljes egyedüllétre vágynak, furcsának tartjuk.

Úgy gondolom, érthető, hogy a nők, és az érző férfiak azok, akik nem viselik jól a magányt. Aki úgy nőtt fel, hogy sok szeretetet kapott és felnőtt korában tud szeretetet adni és elfogadni is, az társaságra fog vágyni. Mégpedig olyan társaságra, amely ezt viszonozza. Párt is ezért választunk – hogy adni és kapni tudjuk mindazt, ami fontos számunkra: szeretetet, szerelmet, figyelmet, közös élményeken osztozzunk, gyereket neveljünk, stb. És ha a társadalomban a nagy átlagot nézzük, akkor a nők azok, akik érzelmileg táplálják a családokat.

A anya, kinek fészkéből kirepültek a gyerekek, sokszor érzi magányosnak magát. Hiszen éveken át tele házat menedzselt, sosem volt egyedül, sok esetben vágyott is némi egyedüllétre, de nem a magányosságra, amit ez az új élethelyzet előidéz. Ilyenkor szoktak kutyát vagy macskát tartani a hirtelen egyedül maradt szülők, akik néha még el is válnak, mert együtt is magányosnak érzik magukat. Hiszen társaságban is érezhetjük magunkat magányosan, mint ahogyan ezt sok nagyvároslakó szomorúan tanúsíthatja.

Ám amikor egyedül vagyunk sem szükségszerű magányosnak éreznünk magunkat: néhány szerencsés ember lelkivilága sokkal gazdagabb annál, mint ami körülveszi őket.